Ezt hallgattam, amikor írtam:  https://www.youtube.com/watch?v=EFnG6CVkFeQ

Búcsú

Fejcsóválva nézte a képet, amin ​Dani és a fiatal nő mosolygott egymás mellett. Néhány hete még róluk készültek ​ehhez hasonló képek. Milyen boldognak érezte magát​ akkor​, de hamar kiderült, hogy a boldogság való​já​ban egy pillanatnyi, köszönés nélkül elillanó állapot​, amely ​​mindössze néhány napig vagy hétig tart. A kép a férfi csapatának oldalán volt fent, és egy feketehajú, húszas évei elején járó nő mosolygott a negyvenes férfi mellett. Miért nem lepődök meg? – kérdezte magától, miközben ​gúnyosan mosolyogva felhúzta a szemöldökét​, ​és eszébe jutottak azok a dolgok, amiket a férfi mesélt a fiatal nőről, nem is annyira régen. Szenvedett mellette, hiszen nem fogadta el a gyerekeit, és a folyamatos hisztijei pokollá tették a mindennapokat. Most mégis olyan természetességgel álltak egymás mellett azon a képen, mintha öröktől fogva oda teremtették volna őket.

Dani néhány hónapja úgy robbant be az életébe, mint egy időzített bomba. Pont véget ért egy kapcsolata, nem is vágyott senkire, szerette volna azt lezárni lélekben, de nem volt rá ideje​,​ mert a férfi folyamatosan üzent, ajándékokkal kedveskedett, és akár öt percre is képes volt elugrani a lakásához, mindössze azért, hogy egy ölelést kaphasson tőle vagy megfürödhessen a mosolya fényében.

Hízelgett neki ez az egész dolog, régóta nem lelkesedett már így érte senki sem. Persze, hogy jól estek neki a kedves bókok, a figyelmes mondatok, az, hogy valaki imádta, ha csicsereg. Az érzelmektől félt, ezt el is mondta a férfinak, kérte, hogy egy kicsit lassítson, de ​Dani ígérete ellenére, hogy visszavesz, már aznap egy verset és egy rajzot küldött neki, ami őszinte és mély érzelmekről tanúskodott. Elhitte, hiába volt már majd 42 év és rengeteg negatív tapasztalat a háta mögött​, h​iszen ki ne szeretné magát királylánynak érezni? ​Dani úgy nevezte őt: Cukorborsó királylány. ​Kicsit giccses volt, mégis megmelengette a lelkét.​

​Aztán jöttek az ünnepek és k​arácsonyra egy rajztömböt kapott tőle, amibe a gondosan megmunkált munkái mellett versek voltak. Versek és vallomások a férfi érzelmeiről.

​Néhány hete.

M​ost pedig ez a fotó.​ Ez is egy ajándék volt, hiszen ezáltal megbizonyosodhatott arról, hogy végleg le kell zárnia a dolgot lélekben.​

Emlékezett pontosan arra a pillanatra, amikor előidézte az eseményeket. Kirándulni voltak, és beültek vacsorázni egy csendes étterembe. Lazán voltak öltözve, az étterem pedig túl díszes volt, túl hűvös, túl rideg. Éhesek voltak, és mindazok ellenére, hogy furcsa volt a légkör maradtak. Az ételre vártak, és akkor kérdezett rá, hogy ​Dani miért titkolózik még mindig a nyilvánosság előtt kettőjükről? Miért nem kerül ki az, ami elvileg életük kalandjának indult? A férfi nem adott értelmes magyarázatot, de nem is kellett. Elég volt a szemébe néznie, és tudta, hogy a szíve és a lelke ott ragadt annál a réginél.​ ​Az volt az a pillanat, amikor az étterem rideg falairól a lelkükbe is beköltözött a fagy. Mintha egy jeges fuvallat húzott volna át a termen, és a mosoly, ami eddig az arcukon ült, megdermedt. Olyan hidegen csillogóvá vált, mint a simára vaxolt parketta felett lógó kristálycsillár fénylő kövei.

Hazafelé annyira nagy volt a csend. Fájó, szívbe markoló volt a hallgatás. Akkor ott érezte, hogy valami megváltozott, és már sosem lett olyan, amilyen előtte​ volt.​

Két hét telt el, és a feszültség egyre nőtt. Nem tudta, hogy csak a lelkében, vagy a valóságban is, de néhány nap alatt hatalmasra duzzadt, aztán egy péntek este mindent letarolt. ​Dani későn ért haza, feldúltan​, l​erogyott az ebédlőasztalhoz, majd megtörten időt kért tőle. Először fel sem fogta, ​hogy miről beszél a férfi, ​aztán érezte, hogy valami eltört benne. A bizalom hangos csörömpöléssel hullott darabjaira​ a konyha simára csiszolt hófehér márványkövén, és ő tudta, nincs az a varázsszer, ami ezt ezt összetapasztja.

A belső hang, ami az elejétől a fülébe duruzsolta, hogy ez nem az ő élete, most hangosan felnevetett, és​ világossá tette számára​, hogy hallgatnia kellett volna rá. Minden túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, most mégis kétségbeesett. A közös vágyakat és álmokat, a költözést Olaszországba, az utazásokat, a terveket elmosta az a két szó.

Néhány nap, néhány telefon, és néhány üzenetváltás után elhozta az ott maradt ruháit.

Elengedte őt...

Most pedig végleg...

Az első éjszaka

Hirtelen riadt fel, talán még sikított is. Ijedt volt és zihált. 

Gyűlölte a rémálmokat, amelyek időről-időről bitorolták az éjszakáit, és sosem tudott velük mit kezdeni. Most sem. Hirtelen azt sem tudta, hol van, mert nem a megszokott árnyakat látta maga előtt. Aztán persze rájött, hogy a nappaliban aludt - mert a saját ágyába nem bírt befeküdni. Az ablakon bevilágított az utca lámpáinak a fénye, és csak néhány a ház előtt elsuhanó autó zaja zavarta meg az egyébként tökéletes csendet.

Csalóka volt a nyugalom - mert a lelke hangos volt, háború dúlt benne. A harc pedig mindig zajos és fájdalmas. És igazságtalan is. 

A könnyek ismét ellepték a szemét, és hideg borzongás futott végig az egész testén, amely izzadtan pihegett a nedves pólója alatt. Néhány másodperc gondolkodás után kitakarózott, belebújt a papucsába és a fürdőszobába ment. A mosdó fölött belenézett a  tükörbe, de meg is bánta - elborzadt a látványtól. A haja csatakos, hullámos fürtökben keretezte sápadt arcát, az ajkai cserepesek voltak, a szeméből pedig kihunyt a fény, és a rá annyira jellemző ragyogás. 

Megijedt magától, a földre dobta a nedves pólót, és beállt a zuhany alá. A víz túl meleg volt, szinte égette a bőrét, de nem bánta, mert úgy érezte, talán a külső fájdalom eltereli a gondolatait a belsőről. Mikor már nem bírta tovább a forróságot, és a fojtogató gőzt, a csapot hidegre váltotta, és a jeges víz minden cseppje apró tűként szurkálta a bőrét.

Gondolkodott, hogy hol rontotta el? Hol volt az a pont, amit már nem kellett volna átlépnie, de nem kapott rá válaszokat, hiába is kereste. Hiszen, csak önmaga volt.

A férfinak ez sok volt. Sosem tapasztalt ilyet, ha igen, azzal sem tudott mit kezdeni. Ezzel az érzéssel nem hadakozhatott. 

Gyűlölte a bizonytalanságot. Azt, hogy a gyomra folyamatosan görcsben van, hogy másfél napja egy falat sem ment le a torkán, és mégsem érzett éhséget. Hogy rezignáltan tette a dolgát, mosott, áthúzta az ágyneműjét, és visszapakolta a szekrénybe a ruháit, miközben sokat sírt és úgy érezte, hogy kettéhasad a lelke.

Hiányzott neki a férfi. Az illata, az ölelése, a nevetése. Az, ahogy ránézett, hogy azt érezte, ő a világmindenség közepe. 

Azt gondolta, hogy ez egyszerűen tökéletes.

A tökéletesség azonban mindössze egy álarc volt, amely mosolyogva, hamisan takarta el az elégedetlenség és nem megfelelés komor arcát. 

Ahogy a zuhany alól kilépve újra a tükörbe nézett, mindent megértett. 

Az őszintesége magányosan hevert az elmúlt esztendők porlepte, elfeledett, boldogtalan pillanatai tetején.

Ünnep

késtél!

sokat

azt hittem sosem jössz

aztán a legjobbkor érkeztél

most leveszem az érzelemmentesség mocskában elkoszolódott cipőmet, az érdektelenség porával átitatott ruhámat és sebezhető lelkemet Neked adom

bízom Benned

bízom Magunkban

MI

MI

Az aszfaltról még párolgott a kora délután lezúduló eső néhány utolsó cseppje. Ő ott ült abban a fehér, hímzett ruhában az anyósülésen, és azt érezte, hogy ennek a ruhának semmi keresnivalója nincs most rajta - pedig szerette... valójában a kedvence volt, mégsem hordta hosszú ideje.

Emlékezett arra, amikor a boltban először felvette. Nem is az ő stílusa volt, valami mégis vonzotta benne. Talán az anyaga, vagy az a finom hímzés a vállán. Amikor kilépett a fülkéből, a férfi megölelte őt. Határozottan húzta magához, úgy, ahogy minden igazi férfinak kellene a számára fontos nőt ölelnie. Pedig, akkor még nem is sejtette, mennyire meghatározzák majd egymás jövőjét. Ahogy nézték magukat a próbafülke előtti tükörben, mind a ketten elmosolyodtak. Tudták, hogy nem utoljára állnak így, szorosan összeölelkezve egymás mellett.

Eszébe jutott annak a reggelnek az üzenete, amit a férfitól kapott: "Most jön a nap legjobb része. Amikor a te meg az énből MI leszünk." Ettől az emléktől újra úgy érezte magát, ahogy akkor, az érzés végigbizsergette a testét, áthaladt a szívén, utána pedig a remegés szétáradt a lelkében.

Három hosszú év telt el azóta, és most egy másik férfi mellette, ugyanezt mondta. Ugyanazokkal a szavakkal, bár a mondandója elején ezt még nem sejtette. Azt hitte, csak a szokásos...
- Tudod - kezdte kissé feszülten a férfi. - Számomra ez így komolytalan. Nem akarsz összeköltözni, a házasságot teljesen elveted, és hogy őszinte legyek, szerintem nem akarsz semmit, ami túl nagy érzelmi befektetéssel járna. Szerinted ez így egy normális kapcsolat? - nézett rá, bár a napszemüvegétől nem látszott a tekintete, biztos volt benne hogy a szeme dühösen villant. Mikor nem reagált semmit, tovább folytatta. - Én azt szeretném, ha ez olyan lenne, hogy nem te vagy és nem én vagyok. Hanem mi vagyunk.

MI

Ez a szó úgy mellbe vágta, hogy hirtelen azt érezte, le kell húznia az ablakot, mert nem kap levegőt és menten megfullad. A monológ többi részét már nem is hallotta, úgy elkezdett zúgni a füle. Néhány perc múlva a beáramló levegőtől egy picit jobb lett. A férfi közben elcsendesedett - mivel nem válaszolt neki, valószínűleg megsértődött.

Valójában ezt a vitát már többször lefolytatták. Nem akarta újra megmagyarázni az álláspontját, hogy miért jó ez így neki... És arról sem akart beszélgetni, hogy miért nem akar túl nagy érzelmi befektetést sem. Tisztában volt vele, hogy ezek a befektetései sohasem voltak jövedelmezők. Valójában egy dolgot akart csak: nyugalmat.

Aztán, ahogy nézte a mellette elsuhanó autókat, eszébe jutott az a csavaros üveg, aminek az oldalára, egy kék pöttyös mintás papírra ráírta cirádás betűkkel, hogy MI. Telerakta szerelmes üzenetekkel, hogy a férfi akkor is tudja, hogy igazán az övé, és a nap minden pillanatában rá gondol, amikor messze van tőle. Emlékezett, hogy izgult, amikor az utazás előtti napon odaadta neki, hogy vajon mit fog szólni hozzá? Tudta, hogy nem szereti az ajándékokat, de bízott benne, hogy talán ennek örülni fog.

Felvillant előtte a férfi tekintete, ami az övéhez kapcsolódott, amikor rájött arra, hogy mit kapott. Nem utasította vissza, elmosolyodott és azt mondta, kiemelt helye lesz. Az üvegen hetykén virított, a "Mi" felirat.

A napszemüveges férfi pedig most, ahogy egymás mellett ültek abban a világoskék autóban, és mentek Budapest egyik peremkerületének néptelen utcáján, ugyanazt mondta.
A MI szót az ő szájából árulásnak érezte. Ez nem az ő szava volt, hanem a másiké, aki több száz kilométerre volt, és nem hallott róla majd három éve... Ettől a MI-től most, ami néhány perce hangzott el, nem érezte a bizsergést. Inkább olyan volt, mintha valaki egy leragasztott sebről durván feltépte volna a tapaszt, és beszórta volna sóval. Elkezdte őt csípni... marta a bőrét, égette a kisebesedett részt. Újra belenyilalt a fájdalom, pont úgy, mint amikor a sebet ejtették, csak most továbbterjedt. Minden apró pont, ahol a ruha a testéhez ért, ezer tűszúrásként tudatosodott benne. Alig várta, hogy hazaérjen, és levehesse magáról, pedig emlékezett rá, hogy nem is olyan régen még annyira finoman simult a bőréhez, ahogy a messzi férfinak a teste az övéhez az első éjszakán, amit együtt töltöttek.

A ruhát még aznap este kimosta, és bár nyár volt, nem teregette ki, hanem a szárítógépbe tette. Nem érdekelte, hogy késő van, úgysem tudott volna aludni. A gyűrött anyagot kicsivel később óvatosan vasalta, és az jutott eszébe, bár a lelkét is ennyire könnyű lenne kisimítani a gyűrődésektől, hogy újra olyan legyen, mint régen. Hogy a barázdák között ne bújhassanak meg olyan érzelmek, amikről azt gondolta, hogy már rég elhagyták, de valahogy mégis újra és újra előjönnek.
A ruhát a szekrénybe akasztotta, tudta, most eltemeti egy kis időre újra. Ahogy a belőle előtörő érzéseket is. Ha sikerül...

Ezt hallgattam, amikor írtam: https://www.youtube.com/watch?v=Tm6-SEfRoBA

Üveg 

Ezt hallgattam, amikor írtam:

https://www.youtube.com/watch?v=1TB1x67Do5U

Hajnal

Nézte a férfit, aki mellette feküdt és egyszer csak beléhasított a felismerés. Próbált másra gondolni, és kiverni a fejéből ezt a bolondságot. Vett néhány nagy levegőt, egyenletesen szívta be és lassan fújta ki, ahogy jógán tanulta, reménykedve abban, hogy a gondolat elillan, ahogy tegnap délután annak a cigarettának a füstje, amit sutyiban szívott el a Duna kavicsos partján. Valójában a Duna mellé is úgy keveredett, hogy tudta, semmi keresnivalója nem lenne ott. Az érzés vele maradt hiába csinálta kitartóan az ütemes légzést, egyszerűen nem hagyta nyugodni. Óvatosan megfordult, és a mellette fekvő férfira nézett. Még mindig nagyon jóképű volt, a néhol őszülő hajszálak csak még sármosabbá tették. Tegnap este is pont ezeket a szavakat használta, amikor a férfi elkeseredetten mutatott rá a fehéredő halántékára.

Ahogy erre gondolt, újra megpróbálta az érzést, amit tegnap délutánig érzett, de nem sikerült. Egyszerűen nem jött vissza, nem dobbant a szíve, és nem ugrott össze a gyomra, amikor a férjére nézett.

Nagyot sóhajtott, aztán becsukta a szemét. Próbálta racionálisan végiggondolni a dolgokat, hátha változik valami. Megszólította önmagát: "Gréta! Nézd meg jól ezt az embert magad mellett!" Az eddig csukott szemét most félig kinyitotta, és oldalra sandított. A férfi mellette mit sem sejtve mosolyogva aludt. Egyik keze a feje alatt pihent, a másik a takarón, valahol a nő hasa felett. Nyugodtan és boldognak tűnt, még álmában is. 

Gréta feszült lett. Behunyta a szemét, és úgy döntött érveket fog gyűjteni. Ez eddig mindig sikerült, biztosan most is a segítségére lesz. El is kezdte, önmagát megszóíltva: "Figyelj Gréta! Ne feledd, ő volt az a férfi, aki segített összefoltozni a lelkedet, miután az első férjed aljas módon lelépett, hátrahagyva egy rakás befizetetlen sárga csekket és egy halom adósságot. 

Ő volt az, aki fogta a kezedet, amikor az édesapád egyik pillanatról a másikra lerobbant, és ápolni kellett őt, amíg fel nem épült.

Ő volt az, aki a fiad születésénél először megfürdette őt, mert te annyira féltél attól, hogy elejted a csöppséget, hogy inkább be sem mentél a szobába. A konyhába készítettél magadnak egy forró teát, és vártad, mikor kezd el sírni a kicsi a víztől. De nem sírt. Halkan bementél, és egy boldog babát láttál a férjed kezei között. "Imádja a vizet." - mondta akkor, és ez be is bizonyosodott, hiszen a fiad azóta az uszodában tölti az összes szabadidejét.

Ő volt, aki végigcsinálta veled a hosszú heteket, amikor a kisebbik fiad kórházba került a hörgőszűkülete miatt. Otthon volt a nagyobbikkal, ellátta, öltöztette, elhordta az oviba, helytállt a munkahelyén, és soha nem tette le a nagyszülőkhöz, hogy legyen egy szabad délutánja vagy estéje, csak akkor mikor bement hozzátok a kórházba. Emlékszel arra, amikor abban a kicsi kórházi szobában a 25 napon letette eléd a sminkes táskádat, és egy vörös körömlakkot? Megkért, hogy sminkeld ki magad, és az addigra lekapargatott körömlakkot is varázsold újjá a tövig rágott körmeiden. Nem is értetted, miről beszél... 25 napja a kórházban éltél, műanyag dobozokból ettél és automatából ittad a kávét. Nem láttad a napfényt csak az ablakon keresztül, mert nem voltál hajlandó magára hagyni a néhány hónapos kisfiadat, aki betegen feküdt azon a pici ágyon. Te egy tábori ágyat kaptál, ami pont annyira volt kényelmes, amennyire nagyanyád sezlonja a nyári szünetekben, ahova ebéd után feküdtetek le hűsölni a kamrában. Ez a férfi bevitte azt a táskát, és kiküldött a zuhanyzóhoz. Dühös voltál rá, hogy kérhetett ilyet: sminkelni, ilyenkor? Amikor a gyerek beteg? De ő csak erősködött, és volt egy pont, ahol egy kissé megemelte a hangját. Nem mertél ellenkezni, ennyire elszántnak még sohasem láttad. Fogtad az apró batyut, és kimentél a mosdóba. Belenéztél abba a vízkőtől pettyes tükörbe, és nem hitted el, hogy az a nő te vagy. A hajad fénytelenül omlott a válladra, a bőröd fakó volt - hiszen majd egy hónapja alig érte igazi fény. A táskák a szemeid alatt akkorák voltak, hogy elbírták volna egy négytagú család holmiját egy kéthetes olaszországi körutazásra. Aztán ránéztél a kezedre, és a mindig ápolt, finom bőr most fehérlett a szárazságtól, a gondosan manikűrözött körmeid pedig sápadtan néztek rád a mosdó pereméről, amiben megkapaszkodtál. Akkor megijedtél. Nem attól, hogy a fiadnak bármi baja lesz. Magadtól ijedtél meg.

Mikor felkented a színezett hidratálót, kezdted visszanyerni az életkedvedet. Kiszedtél néhány kósza szálat a szemöldöködből, aztán finoman áthúztad a barna ceruzával. A szempillaspiráltól visszanyerte az arcod a megszokott kinézetét, és valahogy te is jobb kedvre derültél. A vörös körömlakk már csak a hab volt a tortán. Mikor visszamentél a szobába, egészen más színben láttad a világot, és más színben láttad őt is. Újra beleszerettél, mert veled ellentétbe, ő tudta, hogy neked mire volt szükséged. A fiad is megérezhette, hogy az aggódást felváltotta valami bizakodás, mert hamarosan meggyógyult és hazamehettetek.

És igen, Gréta, ő volt az is, aki melletted állt, amikor új munkahelyet kellett keresned, mert a másik már annyira stresszes volt, hogy a vasárnap délutánjaid is gyomorgörccsel teltek a hétfő miatt. Biztatott, álláshirdetéseket nézett az ebédszünetében, ahelyett, hogy a kollégáival a menzán nevetgélt volna, aztán eljátszotta veled az interjút, hogy minden tökéletesen menjen.

Ez is ő volt. Most pedig itt fekszel, és agyalsz..."

Gréta dühösen fújt egyet. Nem akart a lelkiismeretével beszélgetni, mindössze érveket gyűjtött. Azt gondolta, jóval több érve lesz amellett, hogy szedje a holmiját és slisszoljon ki a szobából, de tudta, ezt nem teheti meg. A két kamasz fia az emeleten aludt, a férje pedig épp őt ölelte.

Csak az az üzenet... az az üzenet ne várta volna őt tegnap, mikor visszajött a fogászatról. Nem volt hosszú, mindössze néhány mondat. "Sajnálom, hogy akkor és ott nem vigyáztam rád. Nem volt jó az időzítés, túl korán jött ezt az egész. Nincs nap, hogy ne gondolnék rád. Hiányzol."

Aláírás nem volt, de nem is kellett, tudta, hogy ki küldte. A fecnit a szemetesébe dobta, és igyekezett nem gondolni rá. A papír érintése azonban égette a kezét. Kiküldött néhány nyomtatványt, és felhívott pár ügyfelet, de nem tudott a munkájára koncentrálni, folyton elkalandozott. Fel is állt, a munkaidő lejárta előtt fél órával, és egy ügyetlen indokkal elkérte magát a főnökétől. Lement a Dunához, de még menetközben bement egy dohányboltba. Megkereste azt a márkát, amit régen szívott. A csomagolása már más volt, de ahogy beleszippantott az első slukkba, ismerős érzések járták át a testét. Ő is ilyen dohányt szívott. Emlékezett rá, milyen volt az íze a csóknak attól, ahogy a rágó és a dohány íze keveredett. Azóta is kereste azt az illatot, vagy érzést, maga sem tudta, de soha nem találta meg.

A következő évben férjhez ment. Nem volt szerelmes, de a srác a csillagokat is leígérte neki, ő pedig elhitte. Mire a végnapokhoz közeledett a házasságuk talán bele is szeretett, a mindig nagyvonalú férfiba, aki nem volt hét, hogy ne lepte volna meg virágcsokorral vagy valami apró ajándékkal. Miután elhagyta őt, derült ki, hogy az otthon elmesélt munkahely nem is létezett. A férje egész nap valami kétes hírű fogadóirodában ücsörgött, és igyekezett megteremteni az otthon nagydobra vert fizetést, vagy a jó munkáért ígért jutalmat. A válást is ügyvéden keresztül intézte, Gréta szerint azért, mert nem mert a szemébe nézni. Bár ez akkor őt nem érdekelte, úgy érezte, soha nem lesz szerelmes. Ez bántotta is egy kicsit, mert a gyerekeket imádta, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy neki ne legyen.

Ekkor jött Máté. Egy munka kapcsán találkoztak néhányszor, és szimpatikus volt neki a férfi megnyerő modora, mindig kifogástalan öltözete, és nyugodt természete. Amikor elhívta őt ebédelni, néhány másodperc gondolkodás után igent mondott, azután pedig minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Néhány hónap együttjárás után a férfi megkérte a kezét, összeházasodtak, vettek egy lakást, és berendezték az életüket. Gréta azt érezte, ennél jobb sora nem is lehetne, boldog volt.

Csak az a néhány sor tegnap. Az most felkavarta. Talán azért, mert igaz volt, Ádámmal túl korán találkoztak. Valóban, egyszerűen nem volt jó az időzítés. Azok a hatalmas érzelmek, az a folyamatos lángolás, ahogy ezzel a mindennapjaikat megélték, nem volt fenntartható. Az a néhány hónap, amit mindketten ebben a bódulatban töltöttek, olyan volt, mintha kiszakadtak volna a valóságból. Gréta egyik nap a megszokott módon felment Ádám albérletébe, de az asztalon a vacsora helyett mindössze egy levelet talált. "Nem tudom elmondani neked személyesen, mert nem lennék elég erős ahhoz, hogy elmenjek. Ez az egész túl sok, nekem ezt most be kell fejeznem. Sajnálom. Teremtsd meg magadnak a boldogságot, mert képes vagy rá. Gréta, te egy csoda vagy! Szeretlek! De nem tarthatlak meg magamnak."

Leroskadt a székre, és hosszú percekig nem tért magához. Aztán zokogni kezdett, végül öklendezni, és a mosdóban kötött ki. A fejét a jeges víz alá tartotta, hogy megszűnjön az inger. Mikor jobban lett, kivánszorgott a nappaliba. A kulcsot az asztalra tette, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Úgy érezte, hogy lezárta magában életének ezt a fejezetet.

Most pedig újra felbukkant. Egyetlen levél elég volt ahhoz, hogy kibillentse őt az egyensúlyból, a nyugalomból, a meghittségből, amiben élt. A nap lassan feljött és Gréta tudta, hogy lassan dönteni kell. Mit tegyen? Mihez kell nagyobb bátorság? Mindent felrúgni és belevágni az ismeretlenbe, vagy maradni és tisztességesen végigcsinálni, amiben elkötelezte magát.

Ebben a pillanatban meghallotta, ahogy valamelyik gyerek a kelleténél hangosabban becsukta a hűtő ajtaját. Csendesen kibújt az ágyból, felvette a papucsát , majd miközben elkent egy könnycseppet az arcán, kinyitotta az ajtót.

A családjának szüksége van rá. Tudta, bármi történjék is, maradni fog... 

Ezt hallgattam, amikor írtam:

https://www.youtube.com/watch?v=mGH19_KjWY0

Folt a szőnyegen

- Az a helyzet, hogy ennek itt most, ebben a formában vége van. Nem akarom... nem tudom... nem érzem. Érted? - mondta, és ránézett.

Nem értette. Fogalma sem volt, hogy mi ez a rémálom, ami a kezdetét vette, de reménykedett benne, hogy az az eltévedt pizzaszelet az oka, amit lefekvés előtt evett, és tudta, hogy nem kellett volna. Biztos volt benne, hogy egy rémálom kezdődik így és még biztosan alszik. Kérdőn nézett a férfira.

- Valójában nem. Nem értem, hogy miről beszélsz - ingatta a fejét.

- Mit nem értesz ezen? - emelte fel a hangját a másik, miközben leült a szemközti fotelbe. - Nem akarom ezt! Szeretném, ha összepakolnád a cuccaidat és elmennél! Minél előbb! Ma. Most. 

- Mi van? - nézett még mindig úgy, mintha most pottyant volna ide. - Te miről beszélsz? - kérdezte, miközben idegesen nevetni kezdett. 

- Azt hittem, egy okos nő vagy. Nem fogod fel? Vagy nem érted? Vagy mi van ma veled? - dühöngött a férfi és felemelkedett a fotelből, amiben ült. 

- Az a helyzet, hogy igazad van, nem fogom fel. Vagy, ahogy te mondod, nem értem. Pakoljak össze, és menjek el? Három napja foglaltad le a nyaralást. Tegnap este azt mondtad, mennyire erős ez a kapcsolat. Ma pedig közlöd, hogy tűnjek el innen? - húzta fel a szemöldökét. 

- Valójában pontosan ezt kértem tőled, nagyon jól átlátod a helyzetet - bólintott gúnyosan.

- Nos, az az igazság, hogy nyilván felfogtam, amit mondtál, csak a miértjével nem vagyok tisztában. És valahol arra várok, hogy folytasd a monológot. 

- Valóban szeretnéd? - túrt bele dühösen a férfi a hajába és fel-alá kezdett mászkálni a nappaliban. - Rendben van. Azt akarom, hogy menj el innen, minél hamarabb, mert nem akarlak látni pár napig. Gondolkodnom kell. Egyszerűen nem vagyok beléd szerelmes, nem érzem azt, amit te. Próbáltam, hidd el, nagyon is, de egyszerűen nem megy. Nem tudom, azt érezni amit te, és az a helyzet, egy most már nem is akarom. Így már érted? Nekem elég lenne, ha hetente egyszer vagy kétszer találkoznánk. Nem veled van a baj, de nem akarok most kapcsolatot. Levegőzni akarok, ennyi. 

 

A férfi elhallgatott. Ő pedig ott ült, mint aki most esett le a felhők közül és jött rá arra, hogy a napsütéses tengerpart helyett, egy havas hegytetőre pottyant. Biztos volt benne, hogy valahol hó van, vagy legalábbis jég vagy hideg, mert remegni kezdett. Remegett a keze, a lába, de ami a legmeglepőbb volt, úgy érezte, a szíve is beleremeg. A kávéscsészéből, amit az előbb a férfi a kezébe nyomott, a remegéstől a szőnyegre löttyent a kávé és egy foltot hagyott rajta. Pont olyan foltot, mint, amilyet a férfi szavai hagytak a lelkében. A drapp, puha szőnyeg, amin olyan kellemes volt járni, egy másodperc alatt magába szívta a barna italt, és csúfosan éktelenkedett rajta. Ahogy a foltra nézett, megijedt, tudta, a férfi mérges lesz.

A férfi azonban csak nézte a nőt, aki ebben a pillanatban nem tudott nő lenni. Egy kislány volt mindössze, aki értetlenkedve nézett, és látta rajta, hogy valamit összetört benne. Dühös lett, nem így képzelte. Azt akarta, hogy kiabáljon és magyarázatot követeljen. Hogy legyen erős, és álljon ki magáért, és akkor végre az arcába vághatja újra, hogy elege van belőle. Elege van abból, hogy ragaszkodik az igazához. Hogy sok dolog mindegy neki. Hogy mit ebédeljenek, vagy mit nézzenek a tévében. Hogy égve hagyja a villanyt mindig. Elfelejti, mert máshol jár az esze. Hogy mindent megmagyaráz, akár még azt is, hogy miért mondott a múltkor rossz útvonalat, mikor vásárolni mentek, vagy, hogy hogyan csúszott ki a gofri a kezéből, és esett fejjel lefelé a Balaton partján néhány hete.

Az az összetört kismadár, a kezében egy félig teli csészével egyszer csak felemelte a tekintetét és ránézett. Sosem látta még ilyennek ezt a tekintetet. A vidámság és a huncutság, ami mindig ott bujkált a szemeiben, eltűnt, és felváltotta az üresség. Mintha egy kútba nézett volna, aminek nincs alja, és sosem tudhatod, mi rejtőzik benne.

Néhány másodpercig tartott az egész, de olyan volt, mintha órákon át nézték volna egymást.

A nőből lett kislány lassan leguggolt a szőnyeghez, és a zsebébe nyúlt. Zsebkendőt keresett, de most sem volt nála. Elmosolyodott. Sosem volt nála zsebkendő, mindig a férfi adott neki, mert ő elfelejtette, mert sok dolog járt a fejében, és a zsebkendő valahogy nem volt ezek között.

A férfi hangja belehasított a levegőbe. Nem volt dühös, inkább szomorú.

- Hagyd a francba! Majd elintézem - mondta, és kiment a nappaliból.

Térdelt a szőnyegen, a folt felett, és arra várt, hogy legyen benne annyi erő, hogy felálljon. Kellett pár perc. A görcs még mindig húzta a gyomrát, az egész teste remegett, és úgy érezte, hogy menten elájul. De tudta, hogy nem teheti meg. Tudta, hogy fel kell állnia, ki kell nyitnia a szekrényajtót, kivenni azt a pár pólót, ami ott volt, ki kell húzni a fiókot, kivenni a finom csipkéket és selymet. Be kell tennie egy bőröndbe, és aztán a bőröndöt a kocsiba.

Ekkor meghallotta a kulcs csörgését. 

- Hagyok időt. A kulcsot dobd be a postaládába! - hallotta a férfi hangját, mielőtt becsapódott volna az ajtó.

- Rendben - mondta szinte suttogva. Valamennyi idő után, maga sem tudta hány óra lehetett, a szobába ment. Kinyitotta a szekrényajtót, és a fiókokat is kihúzta. Összepakolta a ruháját a bőröndbe, ami a múltkori hétvége után maradt itt. Öklendezni kezdett, ezért beszaladt a mosdóba, és kinyitotta a csapot. A jeges víz jól esett az arcának, ivott is néhány kortyot. Miután összeszedte magát, a dolgozószobába ment és papírt keresett. Leült az asztalhoz, és néhány sort a papírra vetett. Ezután elment.

Este a férfi a nappaliban ült, és a telefonját nyomkodta. Néha rápillantott a tévére, de nem igazán érdekelte a műsor. Ezredszer is végiggörgette a hírfolyamot, talán dühében, talán unalmában, maga sem tudta. Megszólalt a telefonja, ezért papírt keresett, hogy néhány adatot felírjon, amit a kollégája diktált neki.

A dolgozószobába ment, és rögtön megakadt a szeme a fekete asztal kontrasztján. A fehér papíron. A nő kézírásával. Gyorsan felírta, amit a kollégája mondott, aztán a levélhez ment. Egy darabig csak nézte. Nem tudta, el akarja-e olvasni, vagy sem, de végül úgy döntött, megteszi.

A fotelba ült és kibontotta a levelet:

"Tudod, van egy vers, amit imádok. József Attila írta. Van benne két sor, ami eszembe jutott ma reggel. Nem tudom, hogy ismered-e, így leírom Neked:

"Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél."

Megszerettelek, és azt gondolom, hogy hozzád tartozom. Vagy tartoztam. Pont úgy, ahogy a harmat hozzátartozik a hajnali réthez, vagy a felkelő nap első sugara a búcsúzó éjszakához. Vagy úgy, ahogy a betűk a szavakhoz.

A szavak csodák. Ha kimondod őket, erejük lesz. Mert egy szóval, vagy mondattal bármit elérhetsz. Bátoríthatsz valakit valamire, amitől eddig félt, de te elhitetheted vele, hogy képes rá és meg tudja csinálni A szavakkal elérheted, hogy szebbnek és jobbnak lássanak dolgokat, mint, amilyenek valójában. Elindíthatsz velük egy folyamatot, mert következményük van, elkezdesz velük valamit. Lehet, hogy nem látod még, de tudd, minden tűz egy szikrával kezdődik, minden cselekedet egy tettel.

A szavakkal adhatsz. Menthetsz. Felemelhetsz. Jobbá tehetsz egy életet. Gyógyíthatsz. Mert a szavakkal varázsolhatsz.

Van azonban valami, amit tudnod kell. A szavakkal nemcsak jót tehetsz, mert amiben van jó, abban mindig van rossz is. Attól függ, hogyan használod. A szavakkal, sokat árthatsz. Rombolhatsz. Megalázhatsz. Megsemmisíthetsz. Nyomot hagyhatsz. Elvehetsz érzéseket, vágyakat, célokat. A kimondott szó lehet fegyver, vagy emésztő tűz.

A kimondott szót nem tudod visszavonni, mert ereje van. És súlya van. És mindig neked kell eldöntened, hogy átok vagy áldás van-e a szavaidon.

Remélem, hogy jól döntöttél. És áldás lesz. Szeretlek. Vigyázz magadra!"

A novellában József Attila: Kopogtatás nélkül című verséből idéztem.

Vallomás

Vártam ezt a találkozót. Megint a karjaidban akartam lenni, érezni, hogy nő vagyok, hogy el tudok veszni egy ölelésben. De nem akartam többet, mert nem éreztem időszerűnek. Ezek a dolgok persze, mindig akkor jönnek, amikor az ember a legkevésbé várná, vagy a legkevésbé hiányozna az életéből.

Olyan hideg volt azon a januári ködös estén.

Nem is gyalog akartunk menni, csak aztán egyszerűbbnek tűnt valahogy.

Akkor még olyan szokatlan volt a kezem a kezedben... ahogy gyalogoltunk a nyirkos utcán, a jeges szél belekiabált az arcunkba. "Bolondok vagytok? Ilyenkor sétálni?" De valahogy nem éreztem a hideget. Egyszerűen jó volt, ott lenni veled.

Az első buszmegállónál megcsókoltál. Hogy felmelegíts... vagy, hogy felmelegítselek. Aztán azon az estén nemcsak az ajkaimat melegítetted át, hanem a szívemet is.

Jó negyedóra múlva, ültünk le a kockás terítős asztalhoz. Rendeltünk, és te csak egy tányér levest kértél.

Biztosan nem tudtad, talán azóta sem... de én afölött a tányér fölött szerettem beléd.... Mert a tányér meleg leves az nekem mindig az otthont jelentette. Mert, ha van egy hely, ahova bármikor mehetsz, mert egy tányér meleg leves mindig jut neked, akkor van egy hely, amit úgy nevezhetsz, hogy otthon. Az otthonban pedig melegség van, béke, nyugalom és az az érzés, hogy tartozol valahova. Vagy tartozol valakihez.Ismered a kőleves meséjét? Egy szegény katona éhesen vándorol a faluban, és betér egy öregasszonyhoz. Ételt kér tőle, de az öregasszony azt mondja, semmije nincs. A katona persze megnyugtatja, hogy van neki alapanyaga, egy szép nagy kő, csak egy kondérra van szüksége. Az asszony ad neki. Aztán ahogy kevergeti a forró vizet, benne a darab kővel, kér először csak egy pici sót, aztán zsírt, aztán egy darab kolbászt, zöldséget, krumplit, rizst. A levesnek a végére fenséges íze lesz. Az öregasszony elámul, milyen finom lett a kőleves, és a végén megveszi a követ.

Engem ez a mese ránk emlékeztet. Nem is a leves miatt. Hanem a kő miatt. Ami az az első találkozás volt. Először csak a kondér volt meg hozzá. A hely, ahol együtt töltöttük az első estét. Aztán tettünk bele sok dolgot. Simogatást, ölelést, beszélgetéseket, türelmet, megértést. A végén pedig szeretetet. Így lett ez az egész olyan, amilyenné tettük.  

Ezt hallgattam, amikor írtam:
https://www.youtube.com/watch?v=xKIasOz_qrA

Szerelem

Nagycsütörtök - mert mindenki böjtöl

Ez a húsvét egy kicsit más lesz, mint amilyen eddig volt. Más értelmet nyert, mint amit megszoktunk gyerekkorunkban, kamaszként vagy most felnőttként. Máshogy készülünk rá, más lelkiállapotban vagyunk, más lett a fontos. Megváltozott valami. A világban és bennünk is. Holnap nagypéntek lesz, és akár vallásos valaki akár nem, a holnapi napot mindenki böjtöléssel fogja tölteni.

Kislánykoromban hittanra jártam. Imádtam a pap bácsit, akit a mai napig fantasztikus embernek tartok. Ugyan ma már nyugalmazott lelkész, és a fia prédikál a templomban, de mondatai meghatározóak voltak egész életemben. 

Az egyik húsvét előtt, vasárnap, a szokásos hittanórán kérdezte, hogy ki hogyan böjtöl nagypénteken? Nem voltunk olyan túl sokan, de jó néhányan mondták, hogy nem esznek húst. Mikor elmeséltük a családi szokásainkat, megkérdezte, hogy mit gondolunk erről az egészről. Miről szól a böjt? Persze mondtunk, mi mindenfélét: Hogy keresztre feszítették Isten fiát, meg, hogy ez egy szomorú nap... hogy azért nem eszünk húst, mert az Jézus testét jelképezi. Ő nem szólt semmit, csak mosolygott és bólogatott. Aztán azt kérdezte: ha le kellene mondanunk egy kedvenc eledelünkről, egy játékunkról vagy egy olyan tevékenységről, amit szeretünk, megtennénk-e? Kiskamasz kölykök voltunk, felháborodtunk és ráztuk a fejünket. Hogy ne együnk csokit, csak azért mert böjt van? Vagy ne menjünk el biciklizni a szomszéd gyerekekkel? "Nem szívesen." - mondtuk nemet intve a fejünkkel. 

Mikor a végére értünk a háborgásnak és elcsendesedtünk, nyugodt hangon azt mondta: - A böjt nem arról szól, hogy lemondasz a húsról. Vallási okokból persze igen, de a böjt lényege nem ez. A böjt lényege az, hogy lemondasz valamiről, ami fontos számodra. Gyerekként lemondasz az édességről vagy a biciklizésről. Felnőttként lemondasz a kávédról vagy az esti sorozatodról A böjtölés azt jelenti, hogy egy olyan dolgot hagysz el, amit SZERETSZ ÉS FONTOS NEKED. Mert csak úgy értheted meg, hogy milyen az igazi szenvedés, amikor te is szenvedsz valamiért.

Elhallgattunk és egy kicsit el is szégyelltük magunkat talán. Emlékszem, mindenki egy kicsit lehajtotta a fejét, mintha lehordott volna bennünket. Pedig ebben semmi szidás nem volt. Néztem a keresztben futó parkettát, az ünnepi cipőt, amit anyukám adott rám, és oldalra sandítottam. Mindannyian lefelé néztünk. Mindenki egy kicsit magába szállt. Akkor arra gondoltam, hogy vajon mi lenne az, ami igazán fájna, ha nem lenne valamelyik napon. Persze gyerek voltam, gyerekes dolog jutott az eszembe. Ha nem nézhetném meg délután a Kacsameséket. Az lemondás volna. Igen. Mert azt szeretem, és egész héten azt várom... Büszkén néztem fel - úgy gondoltam, megértettem, hogy mi a böjt.

Valahogy most, majdnem 30 év után jöttem rá, hogy nem tudtam, hogy fogalmam sem volt, hogy mi az igazi böjt... Böjtölök. Böjtölünk. Lassan négy hete. Önkéntesen karanténba zártunk magunkat. Azért, mert várunk valami jobbra...

Egy dologra tudok most gondolni. Talán ez az eszköze valaminek. Mindenkinek mást hoz, mindenkiből mást hoz ki. De hiszem, hogy a végére valami jó sül ki belőle. Hogy jobban megértjük magunkat. Hogy érzékenyebben leszünk a világra. A gyermekeinkre. Egymásra. Hogy megerősödünk. Hogy megtisztulunk. Testileg, szellemileg, lelkileg.

Nem könnyű ez az időszak, de hiszem, hogy kitartunk. Bízom abban, hogy ez a böjt jobbá tesz mindannyiunkat. Testileg, szellemileg és lelkileg is. Kitartást kívánok mindannyiunknak. Biztosan jobb jön.

Ezt hallgattam, amikor írtam:

https://www.youtube.com/watch?v=0-7IHOXkiV8

Angyal a parton

Még sötét volt, amikor a parti sétányra lépett. Már lehetett érezni, hogy lassan itt a tavasz, mert madarak százai hirdették azt, a part menti fákon ülve, és az ő szíve is valahogy megmelegedett ettől az egésztől. Beleszagolt a levegőbe, és érezte a "tavaszillatot", ahogy ő nevezte kiskorában. Ez volt a kedvenc időszaka egész évben.
A telet gyűlölte. Egy szélsőségnek tartotta, amikor nemcsak a teste, de a lelke is didereg az embernek. Bár számára a nyár sem volt jobb. Folyton azt érezte, hogy a meleg fojtogatja őt, nem kap friss levegőt, nem képes rendesen lélegezni.
De sosem békélt meg az ősszel sem, mert ilyenkor az életkedve pont úgy hagyta el, ahogy a levelek is elhagyják a faágakat, miközben színesen, de elszáradva hullanak a földre... Hazugnak tartotta azokat a leveleket. Vidámnak mutatják magukat, de belül mégis halottak.

Ahogy ott sétált a parton, körbeölelte őt a tavasz érzése. Egy picit didergett, mert nem tudta felvenni a kabátját, így az tehetetlenül lógott a kezében. A sálat a nyaka köré tekerte, de az nem nyújtott elég meleget, alig fedett valamit a törékeny testéből. Hátranyúlt, hátha sikerül lecsatolni a szárnyait, de ismét sikertelenül járt, mert a kapocs valahogy beakadt a ruha hátuljába, és félő volt, ha így látatlanul lerángatja, vele szakítja az egész anyagot.
Maradt a didergés.
Várhatott volna az éjszakai járatra, vagy az első buszra, mégis inkább elindult, mert úgy gondolta, ha mozog, talán nem fog annyira fázni. A rövid szoknya, a vékony harisnya és a bakancs nem nyújtottak elég meleget ezen a dermesztő áprilisi hajnalon.

Egy buliból indult el haza, ahova nem is volt kedve elmenni. Ha nem eskették volna meg, hogy elmegy, biztos inkább otthon maradt volna filmet nézni vagy gyönyörködni a város fényeiben. Volt azonban egy gyengébb pillanata, amikor megígérte, hogy ő is ott lesz, sőt be is öltözik, ha ezzel boldoggá teszi a barátnőjét, aki szervezte az estét. Egyik délután megrendelte a jelmezt, azonban a rendelését elcserélték, és amikor kibontotta a dobozt, megdöbbenve látta, hogy a fehér ruha helyett kapott egy feketét. A méret és a fazon is stimmelt, csak a színnel volt a probléma. Nagyon sóhajtott, aztán felpróbálta. Először nem is akarta magát megnézni benne, de aztán győzött a kíváncsiság és a tükör elé állt. Egy sápadt, vékony, szöszi angyal nézett rá vissza. Szárnyakkal.

Feketében. 

Így is majdnem olyan volt, mint egy igazi. Csak valahogy mégis más... Mint, egy bukott angyal, akit nemrég dobtak ki a Paradicsomból, és most eszmélt rá arra, hogy mi is történt vele.

Ahogy ott állt a tükör előtt, azon gondolkozott, hogy a külseje mennyire jellemzi most a lelkét. Nem is baj, hogy feketét küldtek - gondolta, mert eszébe jutott, miket művelt az elmúlt néhány hónapban, és a helyzet az volt, hogy erényről és ártatlanságról az ő esetében már rég nem lehetett beszélni. Úgy gondolta, nem is hordhatna fehéret többet. Annyira szeretett volna megszabadulni a bűntudattól, ami szétmarta belülről, hogy közben az sem érdekelte, hogy megbántott másokat vagy belegázolt a lelkükbe. Hidegen hagyta, tovább ment és csak romokat hagyott maga után, a pár hónaphoz képest túl sokat.

Fél éve megírt egy üzenetet. Nem volt hosszú, néhány mondat talán, de a szavak véget vetettek valaminek, amihez hosszú időn át ragaszkodott. Még akkor is, amikor már szenvedett tőle, amikor tudta, hogy ez neki már nem jó. Este pötyögte be, remegő kézzel, miközben a telefonja többször jelezte, hogy a lemerülés határán van. Egy darabig kereste a töltőt, de aztán eszébe jutott, hogy a munkahelyén hagyta. Kicsit sietősebbre vette az írást, túl akart lenni rajta.

Másnap reggel, az irodában volt, ült az asztalánál, a kávéját kortyolgatta és próbálta kiheverni az előző éjszakát. Egy percet nem aludt... Nyelte a könnyeit, és átkozta magát, amiért képtelen új esélyt adni a kapcsolatnak. De nem tudott már bízni, ezért az eszére hallgatott és elengedte a férfit.
Korán volt még, hamarabb ért be jóval, így egy hírportált lapozgatott. Nem akart még dolgozni, egyébként is képtelen lett volna, gondolta, talán a hírek elvonják a figyelmét. Több oldalon is járt már, de mindenhol ugyanazokról olvashatott. Aztán az egyiken, egy pici hír címe vonzotta oda a tekintetét "Szünetel a vasúti közlekedés". Nem is értette miért, de hirtelen remegni kezdett, aztán rákattintott.

"Hajnalban egy férfit gázolt el a vonat. Feltehetően nem balesetről van szó, ugyanis a férfi a szemtanúk állítása szerint szándékosa lépett a száguldó jármű elé...." kezdte, de elhomályosodott a tekintete, és nem bírta tovább olvasni. Ahogy hátradőlt a széken és kinézett az ablakon, a tekintete a telefontöltőre tévedt. A szíve felugrott a torkába, ahogy végigfutott az agyán, hogy talán van egy olvasatlan üzenete. Remegő kézzel kapcsolta be a telefonját, és néhány másodperc múlva halk csilingelés jelezte, hogy valaki írt neki.
Ő volt, aki üzent neki.

"Visz a vonat, megyek utánad,
Talán ma még meg is talállak,
Talán kihűl e lángoló arc,
Talán csendesen meg is szólalsz"
Szeretlek. Én TÉNYLEG nem tudok nélküled élni. És nem is akarok. Soha már...

Lecsukta a laptop tetejét, felvette a kabátját, és kiment az irodából.
Azon a reggelen járt utoljára ezen a partszakaszon. Néhány méterrel arrébb volt egy pad, oda ült le akkor, és órákig gubbasztott ott, a vizet nézve. A férfi testvérétől akkor kapta meg az üzenetet, amikor elhatározta, hogy elindul. Rövid volt, mégis csontig hatolt: "Miatta többet nem kell aggódnod!" 
Sírni kezdett... mert tudta, hogy vége van.
Örökre.
Ha még egyszer vissza is csinálná az egészet, ahogy néhány hete, akkor sem tudná. Mert most már nem lehet, mert, már nincs kivel.

Most, ahogy ott sétált, ezen az áprilisi hajnalon, az a pad ugyanúgy nézett ki. Kíváncsi volt, ha most leülne rá, vajon ugyanazt a kétségbeesést érezné-e? Odament, de a szárnyai miatt képtelen volt rendesen ráülni, azért a háttámlán foglalt helyet. Ahogy ott ücsörgött, várta az érzelmeket, de azok nem jöttek. Nem volt kétségbeesett, vagy szomorú. Mindössze csak fáradt. Eszébe jutott egy másik sor a versből, amiből a férfi idézett.

"Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld."

Már csak emlék volt a férfi, és az érzések is.
Felnézett, és látta, hogy az első napsugarak már narancssárgára színezik a folyó apró hullámait. A felkelő nap sugarai olyanok voltak, mint a reménysugarak. Melegség öntötte el a szívét, felkelt a padról és egészen közel ment a vízhez. Óvatosan elővette a telefonját, féltve, nehogy kiejtse a kezéből, és keresni kezdte az utolsó mondatokat, amit a férfinak küldött, azon az estén. Fél éve egyszer sem merte megnyitni azt a bizonyos üzenetet, mintha valami gyulladás lenne a szervezetében, amiről nem akart tudomást venni, de mégis szétmarta lelkileg... Az a néhány sor pont ilyen volt.
Mikor elolvasta, picit megremegett. Egy pillanatra elhagyta az ereje, ezért inkább leguggolt, az ujját a törlés gombra tette és becsukta a szemét. Megnyomta a gombot, és a telefon képernyőjére nézett. Az üzenet eltűnt, ő pedig egy hatalmasat lélegzett, pont mint a fuldokló, aki utolsó erejével mégiscsak feljön a víz fölé.
Közben a hullámok vizesre csókolták a szoknyája alját, és a víz beszivárgott a bakancsába. Érezte, hogy a szárnya egyre nehezebb lesz, és már a háta is nedves. De nem bánta, mert csak nézte az örvénylő folyót, és hónapok óta először súlytalannak érezte magát.

S z a b a d   l e t t.

(Az idézett verssorokat a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes verséből, József Attila: Óda című költeményéből kölcsönöztem.)

Ezt hallgattam, amikor írtam: 
https://www.youtube.com/watch?v=JfgR0G-FflQ

Magány

Amikor az érettségi előtt az apja összepakoltatta vele a holmiját, szinte gépiesen rakta a ruhákat a bőröndbe. Ott állt abban a csodaszép szobában, ami a kedvenc színére volt festve, és próbált az emlékezetében elraktározni minden egyes tárgyat, ami a szívéhez nőtt, mert ezek mindegyikéhez az édesanyja emléke kötötte. Ahogy a második bőröndöt töltötte meg, eszébe jutott, hogy milyen volt az édesanyja illata.

Még egészen pici volt, amikor elveszítette, de mégis olyan élénken élt a képzeletében, mintha minden napot együtt töltöttek volna. Az 5. születésnapja után történt, hogy egy este anya nem jött haza. Nem mesélte el a királylányos mese végét, amin előző este elaludt, és az altatódal is elmaradt. Csak az apja feszült arcát látta maga előtt, ahogy telefonálgat, és próbálja magát azzal nyugtatni, hogy biztosan nincs baj. Nem értette, hiszen számára baj volt, anya nem jött haza. Először hitte, hogy valami rosszat tett és az anyja megharagudott rá, ezért nincs vele. Aztán rájött, hogy nem tett semmi olyat. Valami sokkal rosszabb történt: anya soha többé nem jön haza.

Eszébe jutott a temetés. A szertartás elején esett az eső, aztán ahogy engedni kezdték a koporsót a fagyos földbe, hirtelen kisütött a nap, és megcirógatta az emberek arcát. Ahogy az édesanyja az övét szokta.

Körülötte mindenki sírt, de ő nem tudott. Egyedül, a szobájában, miközben az édesanyja pólójához bújt, akkor tudott. De ott, a sok ember előtt nem ment. Az apja lábához bújt, amikor jött az a rengeteg felnőtt, és nem értette, hogy miért simogatja mindenki az ő fejét, hiszen nem vágyott a simogatásukra. Az édesanyja puha tenyerére vágyott, és arra, ahogy a kezébe fogja az arcát, és azt mondja neki: "Te vagy a leggyönyörűbb királylány a világon."

Aztán visszagondolt az első hetekre, amikor a nagymamája sokat volt náluk. Játszott vele, főzött, mosott, és egy kicsit átrendezte a házat. Egy darabig óvodába sem mehetett, azt mondták, hogy jobb így. Pedig ő jobban vágyott volna a gyerekek társaságára, mint arra, hogy egész nap szomorú felnőttekkel legyen.

Egy idő múlva a nagymama elköltözött, és az apja próbált meg helytállni. Nehezen ment, nem igazán tudta használni a mosógépet, és a főztjei borzalmasak voltak. Alig bírta megenni, de nem akart szólni, mert az apja olyan szomorú volt.

Egyik nap azonban minden megváltozott. Az apja már fütyörészett reggel borotválkozás közben, és az étel, amit kapott, ízletesebb lett. Más volt, mint az édesanyjáé, de finom volt. Szerette volna megkérdezni, hogy mi változott, de nem merte. Csak figyelt, tudta, hogy valami fontos történik körülötte.
Igaza lett. Egy tavaszi délután, mikor hazaértek a nagymamával, egy idegen nő volt a lakásban. Fekete haja volt, és szúrós tekintete, és nem mosolygott, amikor meglátta. Este az apja az ölébe ültette, és elmondta neki, hogy szereti ezt a nénit, és ide fog költözni hozzájuk. Félve mondta az apjának, hogy nem akarja, mert a néni nem mosolygott. De igazából másra vágyott. Az édesanyja szőke göndör hajára, a kék szemére és a mosolygós arcára, ahogy ránéz. Nem akart új anyukát.
Az apja azonban nem kérdezte, kijelentette.
Nagyon félt ettől az egésztől, de mindezek ellenére első évek viszonylag nyugalmasan teltek, talán a 16. születésnapjáig. Akkor valami megváltozott, mert a viszonylag békés otthoni légkör feszült lett. Túl sok lett a veszekedés, a kiabálás és a mostohaanyja gonoszkodni kezdett vele. Egy délután megtudta, miért kell bűnhődnie, amikor az apja fiókjában megtalálta az édesanyja egyik fiatalkori fotóját. Beállt a tükör elé, és maga mellé tette a mosolygós, szőke tini arcképét. Szakasztott a mása volt.
Meggyűlölte a mostohaanyját... Dacos lett. Nem akart tanulni, nem akart jó kislány lenni többé. A legrosszabb hírű fiúkkal randizott, persze titokban, és nem gondolt a másnapra, minden jó élményt azonnal akart.

Azon a reggelen, amikor meglátta a két csíkot, tudta, hogy elveszett. Az a két csík volt minden tinilány legnagyobb félelme. Reménykedett, hogy ez csak valami rémálom és felébred belőle.

Ez azonban nem az az álom volt, amiből felébred az ember... Pár hét múlva már késő volt bármit is tenni. Egy darabig próbálta titkolni, aztán egy szomorú vasárnap kénytelen volt elmondani az igazságot. Fagyos tekintetekkel találta magát szemben a nappali komoran berendezett csendjében. Az apja másnap közölte, hogy el kell mennie. Talált neki egy helyet, ahol hasonló helyzetben lévő fiatal lányok laknak.

Pár hónap múlva ott ült az ágyán abban a rideg kórházi szobában, egyedül. Soha nem érezte még magát ilyen magányosnak. A szemközti falon egy kép lógott, amin egy fiatal nő nézett szeretettel egy kisbabát. Picit irigykedett rá, félt, sosem fog tud így nézni a gyermekére. Azon gondolkodott, hogy vajon az édesanyja is ilyen magányosnak érezte-e magát azon a reggelen, amikor arra várt, hogy végre találkozhassanak.

Szédülni kezdett, hátrébb húzódott az ágyon, és a falnak dőlt. Lassan elhomályosult előtte a szemben lévő kép. Utolsó erejével a falon lévő gomb után nyúlt. Aztán minden elsötétült...

Most ott ült az ágyán abban a rideg kórházi szobában. Soha nem érezte még magát ilyen boldognak. A szemközti falon egy kép lógott, amin egy fiatal nő nézett szeretettel egy kisbabát. Már nem irigykedett rá. Az ő karjában ott volt a kislánya, és tudta, sosem fog így szeretni senki mást. Az jutott eszébe, hogy biztosan az édesanyja is ezt az örömöt érezte azon az estén, amikor végre találkoztak.

Kinézett az ablakon. A szürke felhők mögül előbukkantak az első napsugarak. Végigsimogatták a rideg kórházi szoba berendezését. És őt is. Csukott szemmel a napba tartotta az arcát. Tudta, az édesanyja üzen neki. Minden rendben lesz.

Ezt a zenét hallgattam, amikor írtam:
https://www.youtube.com/watch?v=RQUuqbzQVsY 

Nézőpont

Emlékezett, milyen volt a nő, amikor először meglátta. Bent ült a váróteremben, és idegesen dobolt a lábaival. Egy újságot lapozgatott, de látszott rajta, hogy abszolút nem is érdekli. Egyszer csak felállt, és idegesen a váróterem ajtajához ment. Kinézett rajta. Akkor néztek először össze. Néhány másodperc múlva a nő kinyitotta az ajtót és kilépett a hűvös novemberi éjszakába.

Emlékezett, milyen volt a férfi, amikor először meglátta. Már több mint egy órája várt az állomáson, de a barátja csak nem jött. Nagyon éhes volt, mert elfelejtett uzsonnázni, és a kabátját is otthon felejtette. Hűvös november volt. Úgy döntött, nem vár tovább, ha a srácnak ennyire nem fontos, inkább hazamegy. Kinézett a váróterem ablakán, és meglátta azt a barna szempárt, amelyik éppen őt nézte. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a hűvös novemberi éjszakába.

Fél év telt el, amikor minden vágya az volt, hogy a nő mellett ébredhessen minden reggel. Nem akarta, hogy legyen olyan nap, amikor nem ő ölelheti át először, nem az övé az első hajnali érintése, vagy akár csak a mosolya. Alig várta, hogy minden reggel a fülébe súgja: "szeretlek".

Fél év telt el, amikor teljesült a vágya, hogy a férfi mellett ébredhessen minden reggel. Azt akarta, hogy amikor az első napsugarak megsimogatják az arcát, azt a férfi érintése kövesse. Hallani akarta az éjszakától karcos hangját, ahogy a fülébe súgja, "szeretlek."

Az esküvő napján úgy érezte, hogy ő a világ legboldogabb embere. A nő ragyogott a boldogságtól. Ahogy az oltár előtt felé lépdelt, a hófehér ruhájában, a szőke loknis hajával, olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Arra gondolt, hogy bár soha ne múlna el ez a pillanat.

Az esküvő napján úgy érezte, hogy ő a világ legboldogabb embere. Ahogy az oltár felé lépdelt és meglátta a férfit, elszorult a torka a meghatódástól. A férfi elérzékenyülten állt, és rá várt. Úgy érezte, hogy révbe ért az élete, és arra gondolt, hogy bár soha nem múlna el ez a pillanat.

Amikor először hallotta a fiát felsírni, megfordult vele a világ. Mikor végre a kezében tarthatta, arra gondolt, hogy teljes lett az élete. Megrendülten nézte, ahogy a csöppség hatalmasat ásít, majd néhány másodperc múlva panaszos sírásba kezd. Éhes volt, így visszaadta a feleségének, aki fáradtan, de mégis boldogan vette el a férfitól a babát. Ahogy a szerelmére és a fiára nézett, úgy érezte, most már teljes a boldogsága.

Amikor először hallotta a fiát felsírni, megfordult vele a világ. És ott volt a szerelme is. A férfi büszkén tartotta a babájukat a kezében, végre megnyugodott. Olyan nagyon félt ettől az egésztől, tartott az ismeretlentől, életében először nem tudta, hogy mi fog vele történni a kórházban. Szörnyen fáradt volt, de nem foglalkozott vele, csak gyönyörködött a képben, ami elé tárult. Élete legnehezebb óráin volt túl, de most, hogy a szerelmére és a fiára nézett, úgy érezte, most már teljes a boldogsága.

Nem is értette, hogy mi ütött belé. Csak nézte azt a vörös démont, aki teljesen elbűvölte. A nő kedvesen mosolygott, miközben az iroda ajtajában az apjába karolt. Annyira szépnek találta azt a fiatal testet, hogy nem is nagyon tudta levenni róla a tekintetét. Pontról pontra végignézte A hullámos hosszú haját, az ívelt nyakát, a telt kebleket, a vékony derekat. Életében először látta, de a képzeletében már egészen máshol voltak ők ketten. Tudta, hogy késésben van, és a családja rá vár, de ebben a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelte.

Nem is értette, hogy mi ütött belé. Már tizedszer hívta a férjét, de az nem vette fel a telefont. Mérgesen járkált fel és alá a lakásban. Benézett a szobába, ahol a kisfia tágra nyílt szemekkel nézte a mesét. Mikor megkérdezte, nem ül-e mellé, megrázta a fejét. Nem lett volna most türelme valami bugyuta rajzfilmet nézni, amikor már rég el kellett volna indulniuk az anyja születésnapi bulijára. Néhány perc múlva, kikapcsolta a tévét, és felöltöztette a kisfiát. Tudta, hogy úgy volt, hogy hármasban mennek, és meg kellene várnia a férjét, de ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelte.

Sosem gondolta volna, hogy ilyet tesz. Annyira egyszerűnek tűnt ez az egész. Ahogy végigsimította a vörös hajat, régen elfeledett érzések törtek rá. Talán a csók előtt még eszébe jutott a családja, de a nő bódító illata minden értelmes gondolatot kivert a fejéből. Semmi mást nem akart, csak érezni... csókolni a száját, megérinteni a bőrét. Az éjszaka után azonban eljött a reggel, és tudta, hogy keserves hetek várnak rá.

Sosem gondolta volna, hogy ilyet tesz. Miután lefektette a kisfiát, és elvégezte az esti teendőket, bement a férje dolgozószobájába és felnyitotta a férfi laptopját. A jelszót ismerte, így könnyedén belépett a levelei közé. Néhány érdektelen munkahelyi email után egy érdekes levelet talált. Egy találkáról szólt, ami pont arra az estére esett. Nagyot nyelt... Megértette, hogy a férje munkahelyi vacsorája miért húzódok el ennyire. A mosdóba ment és öklendezni kezdett. Később lezuhanyozott, de aludni nem tudott. Abban reménykedett, hogy az egész egy rossz álom. Az éjszaka után azonban eljött a reggel, és tudta, hogy keserves hetek várnak rá.

Tudta, hogy ezt nem csinálhatja tovább. Úgy gondolta, hogy a felesége értelmes nő, aki bizonyára megérti majd, hogy neki ez a házasság már nem jó. Elfáradt. Állandóan dolgozott vagy a családjával volt, saját magára nem jutott idő. Úgy gondolta, hogy most már neki is jár egy kis szórakozás. Elhatározta, hogy este elmondja a feleségének, és semmilyen sírás vagy hiszti nem tarthatja vissza. Ezentúl saját magának fog élni.

Tudta, hogy ezt nem csinálhatja tovább. Nem nyomozhat a férje után. Úgy érezte, hogy beszélniük kell, mert ő ebbe belepusztul. Semmi bizonyosat nem tudott, de a sejtelem az borzalmasabb volt bármilyen bizonyságnál. Remélte, hogy este a férje hamar hazaér, és le tudnak ülni kettesben. Ha a férfi úgy dönt, hogy elhagyja a családját, elfogadja. Nagyot sóhajtott, és elhatározta, ezentúl saját magának fog élni.

Nem is hitte, hogy ez vele történik. Néhány hete elhagyta a családját. A nőt, aki szerette őt, aki felnézett rá, és akinek ő volt a mindene. És elhagyta a fiát, akinek csak a hétvégi apja lehet ezentúl. Mindent kockára tett és elbukott. Ez a vörös ördög pedig kineveti őt, és azt mondja, hogy sosem akart tőle semmi komolyat. Hogy nem akar vele élni. Hogy nem kell neki. Hogy csak szórakozásra volt jó. Megfordult vele a világ, mert két szék közül a pad alá esett.
Elbukott.

Nem hitte el, hogy ez vele történik. Néhány hete még úgy érezte, hogy ő a világ legszerencsétlenebb embere, aki egyedül maradt egy kisfiúval. Elhagyta őt az, akiről úgy gondolta, hogy vele fogja leélni az életét. Nem is tudta, hogy mi legyen. Napokig ki sem mozdult a lakásból. A húga segített neki a kisfia körül. Aztán egyik reggel arra ébredt, hogy talán most eljött az ő ideje. Most megvalósíthatja önmagát. Hogy végre azt teheti, amihez kedve van, és senki nem fogja visszahúzni. Abban a pillanatban arra gondolt, talán most elkezdheti a saját életét élni és talán ez a legjobb dolog, ami történhetett vele. Azzal hogy a férje elhagyta őt, nem veszített.
Győzött.

Ezt a zenét hallgattam, amikor írtam:
https://www.youtube.com/watch?v=TZQsFilzmSc&list=PLSO1sbPKtFb-aqM5Pi7bx8vh6m5CEoXZN&index=8 

Próbafülke

Kíváncsian nézett ki a kis cukrászda ablakán. Ezer közül is megismerte ezt a hangot. Ez a férfi motorja volt. Besötétedett már, így nem tudta meg, hogy jól gondolta-e, mert mire kilépett az ajtón, már csak egy távolodó vörös fényt látott.
Megborzongott a hűvöstől, becsukta az ajtót, de érezte, hogy a szíve kiugrik a helyéről.
Visszajött...
Olyan hihetetlennek tűnt, mert a férfi utoljára azt mondta a telefonban, abból a messzi országból, hogy a lábát nem teszi át többet a határon. De bárhogy is... ez akkor is az ő motorja volt.
Biztosan...
Megismerte. Azt mondta neki, hogy soha nem adná el, mert az a motor a leghosszabb kapcsolata. Az egyetlen eset az lenne, ha családi autót vennének. De erre már nem került sor, mert vége lett addigra annak, ami még igaziból el sem kezdődött. Amikor igazi családdá válhattak volna.

Egyedül volt a kis üzletben, de nem tudott hátramenni és megnyugodni, mert egy idős házaspár nyitott be a helyiségbe.
- Nyitva vannak még? - kérdezte a bácsi, és kíváncsian nézett rá. Mosolyt erőltetett az arcára.
- Persze. Jöjjenek csak be - mondta kedvesen, de a lelke még mindig háborgott.
- Gyere drágám, válassz valamit! - irányította a férfi a pult elé az idős hölgyet, aki a férjébe karolva odatipegett. Elmosolyodott, mielőtt megszólalt volna.
- Szívem, tudod, mit kérek - mondta, majd leült a legközelebbi asztalhoz, és a botját, amit eddig észre sem lehetett venni, megtámasztotta a székéhez.
,,Szívem". Egyetlen ember hívta őt így. Megint a torkába ugrott a szíve. Az előbb az a motor... Hátha ő volt, hátha visszajött. Hátha.. hátha... hátha..
- ... és akkor a másik is legyen egy belga krémes - mutatott az idős férfi a süteményre.
- Rendben - bólintott. - Foglaljanak helyet, rögtön kiviszem.
Gépiesen szedte ki a krémeseket, az egyik eldőlt, másikat vett helyette. Mérgesen csóválta meg a fejét, nem szokott ennyit ügyetlenkedni. Mikor kivitte a finomságokat az asztalra, eszébe jutott, hogy egyszer a férfi is ennél az asztalnál ült, amikor meglátogatta.

Egy éve már, hogy kilépett a próbafülkéből és belenézett a tükörbe, ahonnan egy csillogó szempár nézett vele farkasszemet. Mivel a férfi a szabadságát itthon töltötte, és többször találkoztak, azokban a napokban sokszor látta ezeket a szemeket, de ezt a tekintetet még sohasem. Ahogy ránézett olyan volt, mintha újra megszületett volna. De nem gyerekként.
Nőként.
A férfi pillantása egyszerre volt különös és vonzó.
Emlékszik, elmosolyodott. Mert nemcsak a szempárt nem látta még ilyennek. Az pillantás gazdáját sem. Valahogy más volt. Vágyat érzett, hogy hozzábújjon, hogy belevesszen az ölelésébe.
A férfi ekkor zavartan magához húzta, talán picit esetlenül, és mosolyogva nézett a tükörbe.
Milyen jól nézünk ki együtt - mondta. És igaza volt. Mint a kirakósjáték darabjai, úgy idomult a teste az övéhez, ahogy átölelte.
Pár óra múlva együtt sétáltak. Eltelt néhány óra, de az ölelést nem felejtette el. És a teste sem. Kétségbeesetten sóvárgott az érintése után.
A férfi megérezte.
Ha nem is tudatosan, de a teste felelt az övére. Újra átölelte. De most nyoma sem volt esetlenségnek. A karjai határozottan simultak a derekára. A nyakába bújt, és beszívta az illatát. Azon az estén sok minden eldőlt.
Hiába telt el annyi idő azóta, az érzéstől még mindig görcsbe rándult a gyomra. Olyan szépen indult, és olyan szép lehetett volna. Mint egy tündérmese.

Az idős férfi közelebb ment és elővette a pénztárcáját.
- Kifizetném - mondta, és a pultra tette a pénzt. Rámosolygott - Valami baj van? - kérdezte kedvesen.
- Nem - rázta meg a fejét. - Csak picit elfáradtam. Sokan voltak ma.
A férfi bólintott, majd az ajtó felé indult, ahol a felesége várta.
- Nemsokára végez, addig meg csak ügyesen - köszönt el, mielőtt kilépett volna az üzlet ajtaján.
"Ügyesen" - mindig ezt mondta neki. Bármit csinált, bárhova ment, mindig ez volt a végszó. Ügyesen. Ő pedig igyekezett megfelelni ennek. Ügyesnek lenni.

Betette a kedvenc zenéjét, és jó hangosra tekerte a hangerőt. Az ajtóhoz ment, és megfordította a zárva táblát. Megszólalt a telefonja, a főnöke hívta a zárás miatt. Miután letette, nekikezdett az esti teendőknek.
Épp a pénzt számolta, amikor nyílt az ajtó. Nem nézett fel, nem számított rá, azt hitte, bezárta már.
Akkor kapta fel a fejét, amikor egy bukósisakot tett valaki a pultra.
Ijedten nézett fel.
Azzal a szempárral találta magát szembe, amelyikkel pont egy éve... 
A próbafülke előtt. 

Ezt a zenét hallgattam, amikor megírtam.

https://www.youtube.com/watch?v=w5h4yJ-BpL4&list=RDCsuj4WJ7MCg&index=9 

Örökség

A lány halkan kopogott mielőtt belépett volna a szobába. Kicsit tartott ettől a beszélgetéstől, bár valahol már vágyott is rá. Kicsi kora óta érezte, hogy van valami titokzatosság a nagyanyja körül. Észrevette, hogy van egy titkos szomorúság a szemében, de soha nem tudta megfejteni, hogy mi az. A legszebb pillanatokban, a legboldogabb mosolyokban sem tudott elbújni a reménytelenség a tekintetéből.

Csendesen becsukta az ajtót, és az ágyára ült. Az idős nő halványan elmosolyodott, aztán köhögni kezdett, és erőtlenségében visszahanyatlott a párnájára.

- Köszönöm, hogy bejöttél - kezdte az asszony, és megvárta, hogy a lány ránézzen. - Édesem... az én időm kezd lejárni. Anyád csodálatos ember, de gyenge ahhoz, amire a családunk predesztinálva lett. Nem adhattam neki a tudást, mert ehhez a dologhoz egy erős személyiség kell, ezért lesz a tiéd. - Picit megállt, és várt, aztán folytatta, miközben a fejével az éjjeliszekrény felé intett. - Itt van a fiókom kulcsa az éjjeliszekrényen. Ott a könyv, vedd ki!

A lány bólintott, elvette a kulcsot, majd az asztalhoz ment. Kinyitotta a fiókot, és kivette a fekete könyvet, amit gyermekkorában annyiszor látott a nagyanyja kezében. Ahogy hozzáért a kifakult bőrhöz, enyhe mintha villámcsapás futott volna végig rajta. Egy pillanat alatt elhomályosodott minden, ami a valósághoz kötötte...

Egy képet látott maga előtt, hét feketeruhás, csuklyás férfi ment egymás után egy sötét utcában... Lassan lépkedtek, szinte egyszerre, és ahogy ránéztek, megdermedt. Olyan valóságosnak érezte a jelenlétüket, mintha közvetlenül mellette mennének, és a leheletük súrolná a nyakszirtjét. Kiejtette a könyvet a kezéből, és riadtan nézett a nagyanyjára. A ráncok mögül nyugalom áradt, így ő is megnyugodott. Pár másodperc múlva az asszony mélyen a szemébe nézett.

- Készen állsz rá - mondta. - Láttad őket, igaz?

- Igen, nagymama - bólintott lassan. - Félelmetes volt. - Itt egy picit megállt, mert a hideg rázta attól, amit az előbb tapasztalt. Aztán félve folytatta. - Olyan volt, mintha mellettem lennének - suttogta.

- Tudom, hogy ijesztő. De nem kell félned tőlük... Ők a másvilág őrei.

- A másvilágé? Azé a másvilágé? - húzta fel a szemöldökét kérdőn.

- Azé - mondta az asszony. - Heten vannak és gondoskodnak arról, hogy a két világ közt ne legyen átjárás. Aki egyszer átment, nem jöhet vissza, soha többet - mondta szomorúan.

- De mi ebben a te szereped? Ki vagy te? - kérdezte kíváncsian a lány, miközben az ágyra ült.

- Kísérő vagyok - sóhajtott egy nagyot, aztán elkezdte. - Összetett dolog az ember. Van, hogy a test valami miatt nem élhet tovább és a lélek nem tudja, mit tegyen. Segítek neki, hogy megnyugodjon és megértse, hogy mi történik vele. Én vagyok az egyes számú kísérő. Az enyém a legnehezebb feladat - kezdte, de ennél többet nem mondott.

- Mi a dolgod, nagymama? - kérdezte a lány, még mindig a könyvet szorongatva.

Az idős nő szeme megtelt könnyel, miközben az unokájára emelte a tekintetét. Nagy levegőt vett, mielőtt kimondta volna:

- Én kísérem át a kicsi gyerekek lelkét.

- Milyen kicsiket? - kerekedett ki a szeme. Szédülni kezdett és érezte, hogy a pulzusa megemelkedik.

- A babákat - mondta, és becsukta a szemét.

A fiatal lány zihálni kezdett. Olyan volt, mintha nem is vele történne ez az egész. Azt érezte, mintha az egész élete kicsúszna a kezéből. Forgott vele a szoba. Aztán pont azzal a villámcsapásszerű élménnyel, mint az előbb, hirtelen minden világossá vált. Mint, amikor az éjszaka után az első napsugarak megvilágítják az eget, és láthatóvá lesznek az addig láthatatlan dolgok. Miért nem hordhatott sohasem feketét... Miért nem öltözhetett be sohasem angyalnak a jelmezbálokon... Miért nem babázhatott... Miért nem játszhatott soha kicsi gyerekekkel...

Dühös lett, sírni támadt kedve és olyan erőt érzett magában hogy azt hitte, hogy szétrobban. A remegés végigfutott a gerincén. Sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán.

Aztán egyszer csak lecsendesedett benne minden. Egy másodperc alatt, mintha elfújták volna.

Felállt az ágyról és a könyvet a földre dobta. Az ablakhoz ment és kinézett rajta.

- Nem akarom ezt! - mondta ridegen, bár tudta, hogy ez nem választás kérdése.

- Erre predesztináltak - mondta keményen az asszony.

Tudta, hogy semmit sem tehet. A könyvre nézett, aztán a törékeny nőre az ágyban. Ahogy a tekintetük összekapcsolódott, hirtelen számtalan képet látott maga előtt. Először boldog csecsemőket, aztán láztól vagy betegségtől elgyötört kis arcokat. Megrázta a fejét, nem akarta látni a nagyanyja emlékeit.

- Megtanulsz vele együtt élni. Egy idő után érzéketlenebbé válsz majd.

- Nem akarok érzéketlenné válni! Férjhez akarok menni és gyerekeket akarok! Nem másokét kísérni a másvilágra! - suttogta a könnyeit nyelve.

- Mindennek eljön az ideje, nyugodj meg! - bólogatott az idős nő. - Lehet családod, és boldogan élhetsz velük. Ez a sorsod. Amíg elvégzed a feladatod, teljes családod lehet. Születésnapokkal, karácsonnyal, nyaralással, nevetésekkel. De, amikor hívnak, menned kell. Azonnal.

Néhány másodperc múlva tudott csak megszólalni:

- Nagymama... én... nem vagyok elég erős ehhez.

- De az vagy, tudom. A könyvben minden benne van, olvasd el. A születésnapod fontos dátum, akkor veszed át a helyem.

- És veled mi lesz?

- Miattam ne aggódj - megnyugszom végre - nézett rá mosolyogva, és valahogy mintha eltűnt volna a szeméből a reménytelenség. - Három napod van rá, hogy elolvasd.

- Mi lesz veled, nagymama?

- Édesem. A születésnapodon értem is eljön egy kísérő... A hetes számú.

Ezt hallgattam, amikor írtam: KALEO - Way Down We Go

Itt találod:  https://www.youtube.com/watch?v=0-7IHOXkiV8

Lány a hídon

Csak pár órája esett a hó, de már egészen beborította a várost. Szinte minden hófehér volt. A hídon állt, és a vizet nézte. Olyan régóta támaszkodott a korlátnak, hogy egészen elzsibbadt a dereka, ezért inkább felegyenesedett. Vett egy nagy levegőt, aztán szépen lassan behunyta a szemét.
Nem gondolt semmire, csak arra, hogy milyen jó lenne most felfeküdni egy hópehelyre, és hagyni, hogy elsodorja a szél. Olyan messzire, hogy vissza se találjon ide, csak repüljön a víz felett, és menjen egyre messzebb és messzebb ettől a helytől, ettől a várostól.
Ebben a pillanatban egy erős fény siklott át az arcán és kinyitotta a szemét. Érezte, hogy valaki megragadja a karját, és arrébb taszítja.
A földre zuhant. Ahogy esett, olyan volt, mintha egy lassított felvételt nézne. Látta, hogy az autó nekicsapódik a híd korlátjának, majd megpördül maga körül. A szempillái alól látta, hogy az a férfi, aki oldalra lökte őt, mellé térdel, és beszél hozzá. De nem értette, hogy mit mond.
Ebben a pillanatban elveszítette az eszméletét.

Egy fehér szobában tért magához. Egy pici lámpa égett az ágya melletti éjjeliszekrényen, a fotelben pedig egy borostás férfi félig lecsúszva aludt. Kedves arca volt. Barna haja a homlokába hullott, szemét nevetőráncok keretezték. Ám az arca meggyötört volt. Az aggodalom, mintha ráfagyott volna a vonásaira.
Kényelmetlennek érezte a fekvést, fájt a karja. Egy cső lógott ki belőle. A két kezével megpróbálta feltolni magát. Nehezen ment, megszédült, és ahogy megpróbált megkapaszkodni, leverte a vizespoharat.
A férfi riadtan ugrott fel, de megnyugodott, ahogy meglátta, hogy csak az üveg esett le. Tekintetét a nő szemébe fúrta:
- Megijesztett - mondta mogorván.
- Elnézést - mondta a nő - és lejjebb csúszott az ágyban. - Én csak szerettem volna...
- Ne szeressen! - szólt rá ingerülten. - Pihennie kell! Ha szomjas, szóljon - mondta még mindig ugyanolyan mogorván. - Kér inni?
- Igen, talán egy kortyot - mosolyodott el kényszeredetten.
A férfi elvett egy másik poharat az asztalról és a mosdóhoz ment. Megengedte a vizet, és teletöltötte a poharat. Az ágyhoz vitte, és a nő szájához emelte.
- Segítek - mondta gyengéden, és itatni kezdte. - Ne siessen!
Néhányat kortyolt, majd elhúzódott a pohártól.
- Köszönöm - mondta, és hátradőlt a párnára. A férfi visszaült a fotelba.
- Emlékszik arra, hogy mi történt? - kérdezte tőle.
- Fogalmam sincs - csukta be a szemét, és próbált visszaemlékezni.

Amíg nem volt magánál, azt álmodta, hogy a hídon állt, és felkapta a szél a hópelyhekkel együtt. Repült a város felett. Mindent látott, ahol valaha járt.
Látta a gyerekkori házat, ahol felnőtt. Rengeteg virág volt mindig a kertben, és látta magát gyerekként, ahogy tulipánt szednek az édesanyjával.
Látta azt a fát, ahova az első szerelmével belevésték a nevüket, és azt, hogy "Örökké". Nem tartott az egész három hónapig, de akkor mégis úgy gondolta, soha nem lesz vége.
Látta az első nyomorult albérletét, amit egy barátnőjével béreltek. Péntekenként néha vettek egy üveg bort, és sokat beszélgettek arról, hogy hogyan fogják megváltani a világot.
Látta a boltot, ahol először meglátta a vőlegényét. Észre sem vette volna, de a férfi utánaszaladt, hogy ott felejtette a kesztyűjét. Olyan kedvesnek gondolta, hogy elfogadta a férfi meghívását egy kávéra.
Látta a helyet, ahol megkérte a kezét. Olyan boldog volt, úgy érezte, hogy a Duna is vele kacag, amikor igent mondott.
És igen. Utoljára látta, a vendéglőt, ahol meglátta a vőlegényét egy szőke nővel vacsorázni. Majd azt is, hogy az a férfi, akit annyira szeretett, megcsókolta azt a szőke nőt.

Összetört a szíve.

Kinyitotta a szemét. Furcsán érezte magát... Érezte, hogy a szája nedves lesz...
A friss vér először az ajkát színezte vörösre. Ahogy odanyúlt, a kezét is. Rácsöppent a kemény, hófehér kórházi takaróra... Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán...
Mielőtt újra elveszítette az eszméletét, hallotta, hogy a férfi a nővérért kiált.

Ott állt a hídon, és a vizet nézte... Néhány másodperc múlva egy hópelyhen feküdt, és érezte, hogy elsodorja a szél.
Messzire...

Ezt hallgattam, amikor írtam: 
https://www.youtube.com/watch?v=WNeLUngb-Xg&list=RD0-7IHOXkiV8&index=2 

Egyedül

Ott ült kint a félhomályban és azon gondolkodott, mi lenne most a helyes, bár valójában tudta, mi lenne az.

Beosonni a szobába, bedobálni a ruháit a táskába, ami nem is lenne nehéz, hiszen ki sem pakolt teljesen, felvenni a kabátját és eljönni.

Örökre.

Kiszaladni a Duna-partra, végigsimítani a pad karját, amelyiken akkor ültek, amikor a férfi először csókolta meg őt, majd könnyes szemmel búcsút venni ettől a helytől, és ettől a helyzettől.

Fogni egy taxit, ami elviszi őt haza, ahol egész éjszaka sírhat, mert reggelig senki sem fogja zavarni. Aztán másnap felkelni, és úgy folytatni az életét, ahogyan július előtt volt.

Egyedül.

Tudta, hogy rengeteg fájdalmat kell majd még átélnie. Mikor az az 1000 km, amilyen messze a férfi lakott, a maga valóságában megint megmutatja magát.

Mikor nem tud belebújni a férfi ölelésébe, hogy nyugalmat találjon. Nem ízleli majd a csókját. Nem érzi majd a férfi izmos testét elalvás előtt, azt, ahogyan erős karjával magához vonja őt, hogy aztán a karjaiban megnyugodjon a háborgó lelke és megpihenjen.

Mindössze a képeket tudja majd megnézni, amik az együtt töltött időről tanúskodnak, vagy a hangját fogja hallani a telefonban.

Próbálta magát rávenni, hogy megmozduljon, de valahogy a lábai nem engedelmeskedtek. A jobb az asztalon maradt, a másik pedig a férfi cipőjében. A zöldben.
Eszébe jutott, hogy amióta tudja, hogy ez a férfi kedvenc színe, ő is szívesebben választotta. Mintha ellensúlyozni akarná a háborgó vöröset, amit addig annyira szeretett, a nyugalom zöldje.

Lassan megmozdult, halkan benyitott a szobába. Hallotta, hogy a szoba mellett, a fürdőben csobog a víz. Az ágyhoz ment, kibújt a nadrágjából és levette a pulcsiját is. A földre dobta őket, pedig sosem szokta. Felhajtotta a plédet és az ágyra ült.
A lepedő hideg volt, egészen megborzongott. Gyorsan magára húzta a takarót és megpróbált felmelegedni. A csobogás hangja hirtelen olyan távolinak tűnt.

Elaludt...

Valami furcsa volt az ébredésben. Csukott szemmel  oldalra nyújtotta a kezét. A hiány jeges érintése végigfutott a testén és megfagyasztotta a lelkét is. Ráeszmélt, hogy nincs mellette a másik teste, nem érzi a melegét. 

Egyedül feküdt az ágyban.
Egyedül volt a szobában. A férfi ruhája és a táskája eltűntek... és a férfi is...
Egyedül maradt az életében.

Csak egy levél feküdt a párnáján.

"El akartál menni. Megkönnyítem."

H u l l ó c s i l l a g

H u l l ó c s i l l a g

A csillag megdörzsölte a szemét.
Furán érezte magát... Körülnézett, minden olyan megszokott volt... de valami mégis más volt. Ő volt, az, aki nem olyan volt, mint máskor.
Hallotta, hogy lesz egyszer egy ilyen az életében. Még amikor a testvéreivel megszülettek abban a hatalmas csillagközi molekulafelhőben, ott suttogtak ilyenről, hogy egyszer csak megváltozik...Kicsit megijedt. Tudta, hogy egyszer majd eljön ez az pillanat, de nem tudta, hogyan fog történni, így sosem gondolkodott azon, milyen halált kívánjon magának.
Egyszerűen elhalványuljon és kihunyjon? Nem! Határozottan nem akart ilyet. Ő ehhez túl fenséges volt, hogy mint valami apró porszem, egyszerűen csak eltűnjön az égről. Nem lett volna méltó.

Legyen hatalmas óriás, és egyszer csak kialudjon? Mindig is hiú alkat volt, nem akart óriásira nőni, hogy aztán egy dundi csillagként emlékezzenek rá.

A harmadikat választotta... Az látványos, és valahogy olyan fennkölt - gondolta. Egy hatalmas robbanással végigszáguld az égi mezőn, és ragyogásával elhomályosítja az egész csillagváros fényét. Hullócsillag lesz... Ha már mindenképpen halni kell, legalább ne feledjék el egy darabig.

Döntésétől egészen lázba jött, micsoda látványosság lesz ma este. Néhány percig még kedvelte is ezt a gondolatot, aztán lenézett a Földre.
Szerette nézni a kék bolygót. Tetszettek neki a hatalmas vizek, és az is, ahogyan a havas hegycsúcsok az ég felé nyújtózkodtak. Sosem értek ide fel - gondolta néha, és jót mosolygott magában. Az állatokat is kifejezetten kedvelte. Drukkolt néhány vadászatot nézve a szavannán, vagy várta, hogy eső jöjjön a sivatagba. Ilyenkor kedvtelve csodálta, hogy telik meg élettel a homokos táj.

De a legjobban az embereket kedvelte. Sok mindent látott - nyomort és gazdagságot, csalárdságot és őszinteséget, rosszat és jót. Néha dühös volt, ha igazságtalanságot észlelt valahol, máskor boldogan ujjongott, ha a jó elnyerte méltó jutalmát.
Voltak kedvencei is. Az öregúr New Yorkban, aki minden nap elment megetetni a galambokat. Vagy a kislány Ausztrália partjainál, aki alig várta, hogy az apja kivigye a vízre halászni.
Legújabb passziója az volt, hogy egy párt figyelt. Egy férfit és egy nőt, akik nem voltak idősek, a harmincas éveik felén lehettek túl valamivel. Úgy gondolta, barátok, sokat voltak együtt, előző este megölelték egymást többször is. Sőt, egy kereszteződésnél három zöld lámpát is elengedtek, csak hogy egymáshoz simulhassanak. Érezte, hogy ebből lesz valami, és sajnálta, hogy valószínűleg már nem láthatja mi.

Megkereste a párt, hátha aznap is együtt vannak és szerencséje volt, mert épp egy parkban sétáltak. A nő lábán kötés volt, a férfi pedig egy táskát vitt a kezében. Hamarosan megálltak, a férfi egy plédet vett elő, majd leterítette a liget közepén és leültek. Beszélgetni kezdtek – pontosabban a férfi beszélt, a nő pedig hallgatta. A csillag nem pontosan értett minden szót, még nagy volt a zaj a belvárosban, de ahogy telt-múlt az idő, és kevesebb lett az autó, elcsendesedett a város, már tisztán kivehető volt miről mesél a férfi olyan vidáman – a gyerekkoráról. Csuda dolgok estek meg vele, a nő jókat nevetett, néha hitetlenkedett. Olyan meghittnek tűnt az egész, saját kis világuk volt ott, akkor este.
Arra gondolt, hogy bár láthatná, hogy meddig fog ez a férfi még ilyen kipirult arccal mesélni, és meddig fogja ez a nő ilyen áhítattal hallgatni. Sok kapcsolatot látott már, sok-sok veszekedést, sok könnyes kibékülést. De látott olyan párokat is, akik hosszú éveken át békességben és szeretetben éltek. Tapasztalt volt párkapcsolati téren, bár még sosem volt senkije, magányos volt az égen, hiába voltak milliárdan mellette.
Úgy képzelte, hogy ez a pár békességben fog élni. Mind a ketten olyan nyugodtnak tűntek és valahogy olyan természetesnek látszott ez az együttlét, hogy arra gondolt, mindig együtt lesznek.

Talán a gondolattól, vagy attól, ahogy kicsit elérzékenyül, eszébe jutott valami, amit régen beszéltek a csillagközi molekulafelhőben. Az suttogták, a csillagok a végső búcsú előtt varázserőt kapnak. Persze akkor nem hitte, és csak legyintett rá, de most mégis arra gondolt, hogy vajon igaz-e?
"Ha egy csillag lehullik, kívánságod valóra válik." – mormolta a rövid mondatot. A tétel egyszerű: kiválaszt egy embert, és teljesíti a kívánságát. Egészen izgalomba jött. Nem kellett sokáig gondolkodnia, amúgy sem volt már sok ideje, a férfit választotta, az ő kívánságát fogja teljesíteni. Olyan szeretettel nézett arra a nőre, hogy biztos jót fog kívánni.

Aztán egyik pillanatról a másikra rettenetesen furcsán kezdte érezni magát. Tudta, hogy eljött az ideje... eljött a vég. Kinyújtózott, és érezte, ahogy a darabjai elkezdenek széthullani. Boldog volt, mert az ő kívánsága is teljesült... Nem tűnik el, nem dagad meg. Ahogy akarta, hatalmas robbanással fog megsemmisülni. Utoljára ránézett a férfira, és elmosolyodott. Aztán elkezdett száguldani az égen, gyönyörűre festve a boltozatot. Még látta, hogy a nő az ég felé mutat, és mindketten ámulva néznek felé.
"Őt kívánom!" - hallotta a férfi hangját.
"Legyen!" - mondta még utolsó erejével, aztán végleg kihunyt azzal a tudattal, hogy boldoggá tette a férfit.